NEM HISZEK

Egy fáradt pille ringott haldokolva

Tarlott gallyon, barnás levél alatt.

Sápadt falombok halovány árnyéka

Remegve űzött őszi sugarat.

Nagyon szomorú mese volt az élet.

A fán már útrakészült száz madár.

És mind nekem csacsogta búcsúzóra,

Hogy a nyaram sohsem jön vissza már.

Bealkonyúlt keserves sóhajomra,

És csillagkönnyel lett tele az ég.

Azon az éjen álmok látogattak,

Oly teli fénnyel, mint tán soha még.

Olyan kicsike, szűk volt a szobácskám,

Mégis egész tündérország befért.

- És álmodtam merész, nagy boldogságrul,

Álmodtam nagy, boldogságos mesét.

Álmodtam én már sokszor égiszépet

És mindig fájó szívvel ébredék.

Elég! Álmodni nem akarok többet,

Se húnyt reményeket siratni még.

Tudom: jő majd a józan, szürke reggel

És szomorú lesz. Csupa köd, hideg.

Jöhetne már maga a boldogság is,

Annak se tudnék hinni. Nem hiszek.

1901