Móra Ferencnek [2]

Mint akit a sors ittfelejtett,

Úgy járom én a furcsa kertet,

Amely életnek hívatik,

Keresek benne valakit,

Aki szemének bársonyával

És hangja meleg aranyával

Mint rég, megint elandalit.

Mi nem búcsúztunk el soha,

Két meghitt, régi cimbora,

Ki együtt harcolt, álmodott,

Kiket, mint minden álmodót,

Sokszor fölébresztett az élet,

Mikor vetésük semmivé lett.

De valahol, túl földi gondon,

Van egy sarok, hol meghúzódom

S megint találkozom veled.

S ha mosolyogva kérdezed,

Mi újság? Én azt felelem:

A nap alatt nincs semmisem.

Mint a szivarod füstje, tűnik

Az élet és mint a betűid,

Oly rejtelmesek útjai,

Míg újra látunk valakit,

Aki szemének bársonyával

És hangja meleg aranyával

Mint rég, megint elandalit.