Panasz

Dísztelen ének ez, mint a kopár halom,

Hol névtelen halott virrasztja a telet,

Mint csörrenő haraszt a régi temetőn,

Melynek lakói már rég nem kísértenek.

Dísztelen ének ez, mint a hamuszínű

Alkonyi fellegek november elején,

Mint ódon omladék, melyen egymaga ül

A csöndes feledés, mint egykor a remény.

Dísztelen ének ez, halottas, elhaló,

Magát siratja itt magában valaki,

Mint a nappali hold, oly szürkén bágyadó,

Mint hulló levelek halk koppanásai.

Dísztelen ének ez, a semmiségbe megy,

Mint a füst. Néma vád, vigasztalan panasz,

Nem fogják érteni a boldog emberek,

De mindegy neki már, örökre mindegy az.

A börtön mélyiből lehet szabadulás,

A halál éjiből föltámadás lehet,

De, én lelkem szegény, a lassú pusztulás

Rabja, halottja te, ki ad békét neked?

A költő mondja e dísztelen éneket,

Költő, elátkozott, költő, elkárhozott,

Már régen daltalan, régen reménytelen,

Beteg madár, aki álmában felzokog.