Melankólia [3]

Mint a bűvös vesszőt vesztett varázsló,

Úgy révedek szét a tarlott világon,

Rossz álom kútjából az égre nézek,

A részvétlen és hűvös csillagokra.

Megborzadok magánytól, messzeségtől,

Magamtól s állok a múlás szelében:

A rémülettől nem tudok beszélni

S a félelemtől nem bírok dacolni.

A megrontó kivette szívemet

S egy könnyes, véres követ tett helyébe.

A kezem nyújtom kapkodón, hiába

A mindörökre elment kedv után

S úgy búcsúzom mindennap a világtól,

Hogy, jaj, holnap megint ráébredek még,

Reménytelenség lett a végtelenség.