Temető

A hervadás bús pompájában áll most

A temető. Ó, mennyi szín, derű,

Fehér és lila őszi rózsatenger,

Mely hullámzik az enyészet szelére.

Egy alacsony pad vár rám pihenőül,

Előtte zöld deszkából ácsolt apró

Sírdomb szelíden mosolyog a fényben.

Fölöttem magyar égnek végtelenje,

Előttem a határtalan magyar táj.

E kicsi sírban egy csöpp lányka szunnyad,

Mint elhervadt virág az ősi kertben.

Köröttem mindenütt békés keresztek

S mély nyugalom beszédes csöndje hallgat.

Mely minden bölcsességnél igazabb.

E kicsi hant előtt, e nagy magányban

Megölelem az édes életet,

Mely ragyogást küld jeltelen sírokra

S virágözönt az ódon temetőkbe

S az őszi nap csókjával arcomon

Megindulok rózsásan, dalosan,

A boldog elmúlás víg vőlegénye.