K. L.

(Károlyi Lajos)

Egy megdicsőült művész derűs arca

Szobám faláról szembe néz velem.

Alvás előtt és ébredés után is

Ölelkezik vele tekintetem.

Ő mosolyog, ha szomorú a lelkem

És mosolyog, ha örvend a szívem

És fényben, árnyban, őszben és tavaszban

Csak mosolyog, némán és szelíden.

Fejem deres lesz, szemem fénye elhúny,

Kifosztanak a gondok, a napok,

Elhagynak a remények és barátok,

Ő híven őriz, arca rám ragyog.

Egy másik életből mosolyog immár,

Mint aki győzött s kinek titka van,

De itt hiába mondaná nekem meg,

Majd egyszer érte elmegyek magam.