Óda Beethovenhez, magyar változatokkal

Dobokon, hegedűkön, zongorán, trombitán

És minden hangszerén egy ujjongó világnak,

Téged zenél a föld ma, egetverő titán,

Ma téged énekelnek és téged orgonálnak.

Én is, e csonka táj és árva faj fia,

Csöndes panasz zenésze, fölhangolom ma lantom

S ha nincs is húromon méltó melódia,

A magam bánatát lelkedhez elsóhajtom.

A magam bánatát, amelyben ott borong

A magyar bánat is, rab milliók keserve,

Szegénység, szenvedés titánja, homlokod

Felénk hajol, borút és megváltást jelentve.

Magyar föld szellemét érezted egykor itt,

Tavaszi hold alatt, martonvásári éjben,

Emlék, melyet örök, szent mirtuszág borít

A halhatatlan és dicső kedves nevében.

Ki tudja: búsuló juhászok éneke

Szállott színed elé és pásztor furulyája,

A magyar fájdalom rokon üzenete,

A magyar Pasztorál, az édesbús, az árva.

Ki tudja: hegedűnk és cimbalmunk szavát,

A vádat és panaszt nagy lelked befogadta

És túl minden koron és minden tájon át

Ott ujjong, ott jajong az örök zenekarba!

Mert testvér vagy velünk, akármily glóriás,

Sorsunkat dalolod, Isten nagy muzsikása,

A végzettel dacolsz, halál ellen kiszállsz

S a síron trombitálsz boldog föltámadásra!

Dobok és harsonák, hegedűk, zongorák,

Mind az Öröm végső győzelmét viharozzák,

Beethoven üzeni időn, világon át:

Lesz még egy ünnep itt, szabad, nagy Magyarország!