Immortel

Én kedvesem, ha majd a hűvös ágyon

Némán heverve hallgatom szünetlen,

Hogy az eső kopog az őszi csendben

S hogy nő szívemből égő, vad virágom,

Ha majd a hold halvány mosolya réved

Kísértetes estéken egy keresztre,

Mely nékem is nyugalmat hoz s az élet

Kínját megváltja: gondolj kedvesedre.

Ne arra, aki nem tudott e földön

Szeretni és gyűlölni, halni, élni,

Kinek a léte rabság, sírja börtön,

De arra, aki száll büszkén az égi

Szivárvány hídján boldogan dalolva

S nem hervadó rózsát fon homlokodra.