A szeri pusztán

Be szörnyű csönd ül e vén táj felett:

Halálos csönded, elhagyott Kelet.

A sátorok elmúltak és a rom

Oly néma, mint kővé vált fájdalom.

A felleg, amely ballag az egen,

Ezer év gyászát hordja vemhesen.

A varjú, mely rebbenve száll tova,

Tán érzi, minek áll ma itt tora?

A nap vezéri sátora, az ég

Aranybíborral, régi volna még

S a csillagok, az örök őrszemek

Az ősi vigyázással fénylenek.

S a szél a régi dalt dúdolja csak

S a jegenyék a vártán állanak,

De jaj, hol van ma ama hét vezér,

Hol egy is, egy csak, aki nem beszél,

De vérét a serlegbe önti és

A néppel együtt győzni, veszni kész.

És hol a nép, amelytől fél Nyugat?

A szeri pusztán kósza eb ugat.

Bagoly huhog a bús rom rejtekén,

Ó szeri eskü: hadd idézlek én!