Őszi stanzák

E bárányfelhők a lágy esti égen,

E boldogan és búsan lebegők,

E szelíd nyájak örök, messzi réten,

Oly ismerősök, oly kedvesek ők.

Szakolca dombján őket néztem egyszer,

Mikor szerencse s Anna elhagyott,

Őket vigyáztam és őket szerettem,

Ők voltak akkor a hű bánatok!

Mi fáj ma úgy, mint soha, soha régen,

Mi bánt ma úgy e fázós, őszi éjen?

Tudom, tudom: ők mind a régiek még,

De ifjúságom már csak kósza emlék.

E teli hold fényében földerengő

Csöndes kis utcát ó be ismerem.

Emlék kisér itt, múltakból kizengő

Sok régi emlék ballagdál velem.

Egy csók zokog, egy dal sír, egy búcsú szól

És nem tudok megválni tőle még,

Egy verset próbálok dúdolni újból

És keresem elfáradt ütemét.

Hajam derére tűz a hold ezüstje,

Bágyadtan száll egy kémény szőke füstje:

Tudom, tudom, a varjak mind belepték

Múlt ifjúságom tarlott téli kertjét.