A gyászmagyarok

Nyugatra ők nem mentek szívesen.

Kelet elég bort és rózsát terem.

Idegen földön halni nem öröm

És verekedni csak örökösön.

Szerették ők a szép szemek tüzét,

Mely élet forró fényét hinti szét,

Szerették ők a csillogó kupát,

Mely vágyat ébreszt és mely álmot ád.

Harcoltak, mert így mondta a vezér,

De nem tudták, hogy kinek és miér?

S hogy a seregnek gyászos vége lett,

Hát ők megmentették az életet.

Fülük levágva, orruk csonka, jaj,

Fogadja őket átok és kacaj,

De Isten napja süt még rájuk is,

De van még nékik új nótájuk is

És mind a hét Lázár szegénye lett

S végig szerette e zord életet

És énekelte: élni, élni kell

És csonkán, bénán is remélni kell!