Halottaink

Távol mezőn és dombon és hegyen

Alusznak ők és sírjuk jeltelen.

És tenger mélyén és sivatagon

És nincs kereszt fölöttük, nincs halom!

Négy anyaszélnek minden tájai

Látták harcolni őket s hullani.

Ily aratásod nem volt s ne legyen,

Öreg Kaszás e földi téreken.

S míg annyi gaz és annyi gyom maradt,

Elvittél sorra szépet, fiatalt.

Húszéves lángészt, férfit, aki ép

És nem pótoltad őket semmiképp.

Két kézzel vágtál rendet s rend helyett

Csak gyász, nyomor és ínség született.

Világunk dísze már világtalan,

A temetők odvában oda van.

Ó mily vetés ez, szörnyű, szent vetés,

Érlelni őket tenger könny kevés!

Özvegyek, árvák, fájdalmas anyák

Vert tábora néz vérzőn, sírva ránk,

A kegyeletnek pisla mécse ég

S betegen virraszt az Emberiség.

Halottaink közt legnagyobb halott,

Közös anyánk, hazánk is ott van, ott!

A dús, a boldog, drága szép haza,

Ma csonka, béna, vérző és kusza.

Nincs e világon annyi koszorú,

Mely eltakarjon, áldott szomorú,

Nincs annyi könny, mely méltón elsirat

És sebeinkre írt ad és vigaszt.

Ne is legyen! Szót, könnyet már ne ejts,

Magyar, virágod egy, a nefelejts!

És addig nem lesz élet, béke sem,

Míg föl nem támad ő, győzelmesen!