Nefelejcs [1]

I

Bús Morva mentén árva kis Szakolca,

Emlékszel-e a régi vándorodra,

Ki itt tanyázott két keserű évet

És bús ifjúból bölcs öreglegény lett?

Ki szelek szárnyán sóhajtottam vissza

A Tisza táját vágyó dalaimba

S úgy álltam árván a magyar határon,

Mint Toldi ős a nyári pusztaságon

És úgy idéztem büszke Budapestet,

Mint bánatos szerelmes, aki szenved

És úgy idéztem az öreg Gvadányit,

Mint tékozló fiú, ki hazaáhit.

És úgy öleltem a szláv mélabút itt,

Mint beteg nővért, aki édesbúsit.

Most mit csinálhatsz, most ki jár ki mélán

A szent határra fekete éjféltájt

A háromszínű fejfát megölelve,

Mint árva, aki anyját eltemette?

II

Kis Tisza mentén Mármarosszigetnek

Piros tetői ködből integetnek,

A messzi és a múlt derűs ködéből,

Egy régi őszből és egy régi télből.

Az Iza tükre a lelkembe csillan,

Hol Arany árnya kószált álmaimban.

Első szerelmünk itt tavaszodott még,

Ha én csak egyszer ily szomorú volnék!

Egy víg majális mámora dereng még,

A könnyek fátylán rózsálló nagy emlék.

És régi séták útja visz ki messze,

Hol hívón kéklik a regés Verecke.

Úgy érzem, egy dalt akkor félbehagytam,

Eresszetek! Ott vár rám az a dallam!

III

Adyval ültünk Váradon.

A hold sarlója aratott az égen.

Hulltak a hervadt csillagok

Fehéren.

Adyval ültünk. A vonat

Vörös szemével rőt szemünkbe bámult,

Zakatolt, mint a kárhozat

Titánul.

Adyval ültünk. Feketén

Borongott föl az égre holmi nyárfa,

Sírt rajta lágy nyugati szél,

Mint hárfa.

Adyval ültünk. Váradon

A magyarok vigadtak és loholtak

S fölrémlett csókon és dalon

A holnap.

Adyval ültünk. Zomotor

Nem szomorúbb, mint ez a régi bálunk.

Virrasztva vártuk, hogy kopog

Halálunk!