Megint a Tiszánál

Egy nyaram elmúlt, fénye elapadt

És téged, szent folyóm, nem láttalak.

Talán azért is voltam oly beteg,

Mert nem ringattad fáradt képemet.

Hisz habod párna, szőke, lágy selyem,

Melyen hold nyugszik és álom terem.

Ó ez a hold és ez az éjszaka,

A csöndesség és békesség maga.

A csöndesség, mely mégis halk zene,

Azúr világok víg üzenete.

S e béke úgy legyinti lelkemet,

Mikéntha gyöngyvirággal verne meg.

Ó tiszaparti holdas éj, te mély,

Szívembe csöndet és békét zenélj.

Sződd át ezüsttel rajta a borút,

Feledjen el világot s háborút!