A rokkant színész

Prológ Szalay Antal estjére

Mikor elmentek, piros harci tűzben

Égett az arcuk, lelkük csupa láng,

Szívükben ifjúság, remény derűje,

Mind magyarok, hívők és katonák.

A riadó, ujjongó harsonák

Dicsőség forró mezejére hívták

Az izmos kart, az acélos erőt.

A diadalt ők dalolva kivívták

S a viadalban megrokkantak ők.

Míg elfog fájó büszkeség, alázat,

Tiszteljétek a rokkant katonákat.

És volt közöttük a dalos seregben

Művész, kinek a gesztus mindene,

Ki végtelenbe lendít ihletetten

Királyi szót és isteni zene

Egy mozdulata, egy tekintete.

S most karja csonka és nincsen szeme.

Ó áldozat, oly nagy, mint régi szentek

Víg vértanúi áldozása volt,

Akik halálba menve énekeltek

És mosolyogták az égő pokolt.

Tiszteljétek a rokkant katonákat.

Már leng a függöny, készek már a deszkák,

A szín kitárul mindjárt, emberek.

Ó szín. Harcszíntér volt tavaly ilyentájt,

Hol ő szerepet játszott, remeket.

A Kárpátok, a drága szent hegyek

A halál és a győzelem igéit

Zengték dörögve, hullt a vér, a hó.

Ő jobbját hagyta ott és víg reményeit,

De szíve él és szava szárnyaló.

A karja csonka, lelke ép, erős.

Tapsoljatok, e muzsika szívének,

Művész szívének kedves ismerős.