Háborús emlék

Álla felkötve, keze összetéve,

Elpihent némán a halál ölébe.

Nyitott szemében őszi ég derűje,

Kifáradt testén tépett csukaszürke.

A milliókból egy, kik halni mentek,

A neve senki, akit elfelednek.

Neki nem zengett operák zenéje,

Finom, bús verset nem sírt el az éjbe,

Nem látta nemes gótika csodáit,

Duse mosolyát, mely szebb földet áhít.

Szivarja rossz volt és öröme olcsó,

Minden jutalma: egy szűk fakoporsó.

Nem is halt hősi, égzengő rohamban,

Csak köhögött, nyögött az ágyba halkan.

Csak levegőt kért és vizet, vizet még

S nem látta már a bíbor naplementét,

Mely mint dicsőség, áldás, mint egy ámen

Föltündökölt büszkén, de neki már nem!