Anna

Én öreg bánataimról beszéltem,

A szobában az alkony vert tanyát.

Ő ott hordozta csodamély szemében

A fáradt Mának minden bánatát.

Klavírok sírnak néha úgy a csöndben,

Muskátlis, rácsos ablakok mögött,

Mint az én árva panaszom, amelybe

Most szerelem és részvét költözött.

És ekkor Anna szemeit lecsukta

És ekkor szép lett minden, ami fáj

S finom, fehér lett a sors durva ujja

S mint várvavárt és derűs déli táj:

Az üdvösség tűnt föl az esti csendben,

De én partjára lépni elfeledtem!