Tonuzóba sírja felett

Abádi rév táján ha jártok

Tarajos felhőrom alatt,

Mondjatok valami fohászt ott,

Hogy lenn nyugodjanak!

Ez a fohász oly mélyből jöjjön,

Mint ezer esztendő maga,

Lélekből, mely borong örökkön,

Mert leszállt csillaga!

Lélekből, amely egy velük,

Kik párosan ott alszanak,

Tonuzóba, a gőgös ük

S felesége alant.

Mert ősi hitükért vesztek ők,

Mely öreg, mint e kehes világ,

Vén, mint őserdők, legelők

És az örök csirák.

Abádi rév táján ha jártok,

Mondjátok el az ősi fohászt,

A fohászt, amely nem búg homályban,

Mint ódon orgonák.

A fohászt, amely lélekből buggyan,

Mely süvölt, harsog és dadog,

Melyre Kelet taníta hajdan,

Néhai magyarok!