Új szonettek

I

Nagy, szürke rajban, egyhangú morajjal

Szállnak, csak szállnak tétova napok,

Kopnak, kopnak az óramutatók,

Szürkül az alkony és szürkül a hajnal.

Ó rohanó napok nagy légiója!

Elhantolt idők, elhagyott terek!

A homokóra lomhán csak pereg

S örök homok vár lenn a rosszra, jóra!

De néha... egy perc játéka csupán csak,

Szivárványos lesz ege a múlásnak,

Hallik a mindenség melódiája...

S a szürke Én, száz gond betege, rabja,

Belát egy üdvösséges pillanatra

A végtelenség büszke távlatába.

II

Ismeritek az érckarmú lidércet?

Agyunkba markol és mi futni tudnánk,

De megkövült kín szörnyű árnya hull ránk

S fölöttünk csattog keselyűd, vad Élet!

Jön éjszaka, mikor lelkünk kigyúlad

S villámos fénnyel a jövőbe lát

S dermedt bánattal, sírva néz reád

Ó éj, ki szemed rémülten lehunytad!

S élünk tovább és vánszorgunk odább,

Futunk. Megállunk. Várjuk a csodát,

Hogy meggyógyít a Tavasz és az Élet,

A Szerelem, a Boldogság, a Fantom!

Ügetnénk egyre, por lep és nap éget

S ama napon megállunk ama parton!