Édesanyám [2]

I

Ha lesz dicsőség, mely fejemre fonja

A martíromság büszke pálmaágát,

Ha ünnepelnek s megszeret az élet,

Míg a nem ismert mámor üdve jár át:

Fölvillanó szemekkel én csupán csak

Téged kereslek, szenvedő madonna,

Bús özvegységnek áldott hordozója,

Anyám, fölnézek a te homlokodra,

Hol a dicsőség koszorúja helyett

Nehéz robotnak ráncait találom,

És fölteszem rá büszke áhítattal

Ujjongó dallal minden szál virágom!

S ha káprázattá foszlik a dicsőség,

S örök robottá, ami alkotás még,

Ha mindhiába tenger küzködésem,

Ha én is, én is szürke árnyra válnék,

Bár fájna, hogy az álmaim kivesztek,

Hogy nincs, ki rózsát bús utamra hintne,

Megvígasztalna, hogy érted rajongtam,

És érted lettem olyan árva, mint te!

II

A lelke: lelkem. Mélázó, borongó -

És benne sok dal él, titokba zsongó,

El nem dalolja, rejtegeti mélyen,

De én szeméből valahogy kinézem.

A lelke: bánat! Annyi minden érte.

Nehéz özvegység rászakadt fejére,

S míg én betegen, búsan tovább éltem,

Ő imádkozott és szenvedett értem!

A lelke lelkem! Ő mind nékem adta

Mi benne szín, fény. Én áldom miatta

És el nem sírt könnyűit dalba sírom

És el nem mondott bánatát megírom!