EGY ESTÉM OTTHON

Borozgatánk apámmal;

Ivott a jó öreg,

S a kedvemért ez egyszer -

Az isten áldja meg!

Soká nem voltam otthon,

Oly rég nem láta már,

Úgy megvénült azóta -

Hja, az idő lejár.

Beszéltünk erről, arról,

Amint nyelvünkre jött;

Még a szinészetről is

Sok más egyéb között.

Szemében „mesterségem”

Most is nagy szálka még;

Előitéletét az

Évek nem szünteték.

„No csak hitvány egy élet

Az a komédia!”

Fülemnek ily dicsérést

Kellett hallgatnia.

„Tudom, sokat koplaltál,

Mutatja is szined.

Szeretném látni egyszer,

Mint hánysz bukfenceket.”

Én műértő beszédit

Mosolygva hallgatám;

De ő makacs fej! föl nem

Világosíthatám.

Továbbá elszavaltam

Egy bordalom neki;

S nagyon, nagyon örültem,

Hogy megnevetteti.

De ő nem tartja nagyra,

Hogy költő-fia van;

Előtte minden ilyes

Dolog haszontalan.

Nem is lehet csodálni!

Csak húsvágáshoz ért;

Nem sok hajszála hullt ki

A tudományokért.

Utóbb, midőn a bornak

Edénye kiürűlt,

Én írogatni kezdtem,

Ő meg nyugonni dűlt.

De ekkor száz kérdéssel

Állott elő anyám;

Felelnem kelle - hát az

Irást abban hagyám.

És vége-hossza nem lett

Kérdezgetésinek;

De nekem e kérdések

Olyan jól estenek.

Mert mindenik tükör volt,

Ahonnan láthatám:

Hogy a földön nekem van

Legszeretőbb anyám!

Dunavecse, 1844. április