BETEGSÉGEMBEN

Megmondtam úgye?: térj eszedre!

S te nem fogadtad szavamat;

Tovább üzéd eszeveszetten

Az ostobáskodásokat.

Most szépen vagy, szépen... de úgy kell

Az ilyen szeleverdinek!

Hanem mit prédikálok? késő

Eső után a köpönyeg.

Amint van, úgy van; most a dolgon

Már változtatni nem lehet,

És legjobb, amit tehetek, ha

Előveszem türelmemet.

Ah, türelem! reád lelkemnek

Valóban nagy szüksége van;

Itten heverni a kórágyon,

Kínok között, magányosan!

Lám, irtózám a házasságtól,

Mondám, hogy nem kell feleség;

Pedig egy szép, egy hű menyecském

Ha volna most, mi jól esnék!

Hozzám hajolna, édes ajka

Elcsókolná fájdalmamat,

És ölelése enyhet adna,

Minőt az orvosság nem ad. -

S tán eddig is azért ejték csak

Nő elleni beszédeket,

Mivelhogy senki, senki nem volt,

Nem volt, ki engem szeretett.

S ha lenne... oh, ha lenne! érzem:

Szeretni tudnék végtelen! -

Megérem-e, hogy nekem is lesz

Szép csendes házi életem?

Pest, 1844. március-április