MERENGÉS

Jó Petőfi, te sem félhetsz,

Hogy két vállad valahogy

A szerencse áldásának

Nagy terhétől összerogy.

Adománya mindössze is

E lantocska és a dal,

Mit belőle búsan, vígan

Érzelmid játéka csal.

Hátha így találna szólni

Egy tündérvilági hang:

„Nos, fiam, mi kell? jókedvem

Íme mindent megadand.”

Mondaná, hogy: „Rád ruházom

A bübájat, a varázst,

Daljaid, mivé kivánod,

Azzá testesülni lásd.

Hogyha kell hír: minden hangod

Egy borostyángally legyen,

Mig Petrarca koszorúja

Nem vet árnyat fürtiden.

- Hisz Petrarca és Petőfi

Félig-meddig már rokon;

Annál inkább osztozhatnak

A borostyánlombokon. -

Hogyha kincs kell: mind megannyi

Gyönggyé válik éneked,

Mígnem gyönggyel rakhatod ki

Gombod, sarkantyúszeged.”

Mit felelnél mindezekre,

Mit felelnél, jó fiú?

Tudom én szived bibéjét,

Tudom, a szél honnan fú.

Te bizony csak ezt felelnéd:

Szép a hír és jó a kincs;

És hogy őket ne kivánnám,

Abból ugyan semmi sincs.

De ha már ezermesterré

Engeded, hogy válhatom:

- Van a hírnél, van a kincsnél

Egy igézőbb hatalom;

Mint csillagfüggés az égen

Változatlan, végtelen,

Úgy függ rajta és csak rajta

Vágyban égő kebelem! -

Hadd legyen hát egy lépvessző,

Egy kalitka énekem,

S a legszebb madárt... egy lyányka

Szívét fogja meg nekem.

Gödöllő, 1843. augusztus végén