TŰNŐDÉS

Ifjúkoromnak ébredése

Ah, oly tündéri, szép vala,

Miként a koszorús tavasznak

Varázst mosolygó hajnala.

Hű lyányka dűle karjaimba,

Hű lyányka csókja égete,

S mennynek röpíté képzeményim

Hesper-tüzű tekintete;

S az érzemény, mely lelkesítve

Dagasztá e meleg kebelt,

Rózsás berek lombsátorában

Szelíden ömlő dalra kelt.

Lejárt az év, s a fáradatlan

Idő uj évet alkota,

A kellemgazdag ifjuságnak

Elhulla bájvirúlata;

S nincs már a lyányka karjaimban.

És hervad a fantázia,

Az istenítő boldogságnak

Ekkép ki kelle halnia!

Ti, fönt a menny kék tengerében

Mosolygva fürdő csillagok!

Trónjához a szent végezetnek

Olyan közel kik állotok.

Melyik ragyog reményt szivembe,

Melyik ragyog közűletek?

Hogy egykor még örömre kelni

Nem lészen tiltva véletek;

Akár a lyányka hű ajkáról

Szedvén új édes csókokat,

Akár ha szárnya képzetemnek

Dicsőbb világokhoz ragad.

Pápa, 1841. november