Úton

Fagyos, hideg hajnal borong a tájon.

A jégvirágos ablak szürke még.

Lezárja a nehéz pillát az álom,

a lámpabél lassan, sercegve ég.

S egyszerre, mint egy másvilági látvány,

röppensz be s nyájasan nézel reám,

a kékderengésű fülkének árnyán -

tejarcú, éjszemű magyar leány!

Puszták leánya, bájoló parasztlány,

te tisztalelkű, vidám, egyszerű,

csókold meg ajkamat, és hagyj el aztán,

de ülj ölembe most te gyenge, hű.

Egy percre hű szerelmesed feledd el,

honnan jövök, s hová mék, ne kutasd,

simíts, ölelj sugárzó hókezeddel,

s ringasd el a sötét, komor utast.

Légy az anyám, csókolj, hisz úgyis elmék,

hogy üldözött és száműzött legyek,

ölelj, ne lenne bár drágább ez emlék

neked, mint eldobott vasút-jegyed!

1905