Reggel felé

Cigányfiú, hagyd abba nótád

elég a búból, itt a reg’,

borzongva a bús lángba bámul,

és álmosan sápasztja meg.

Fázva a kékülő homályban,

te meggyötört, szegény fiú,

az arcodon mélyen sötétlik

a csontemésztő éji bú.

Úgy-e a napszám rút s keserves?

Úgy-e lecsüng merev kezed?

Úgy-e fáj a dal, hogyha ríkat,

s te már, te már nem érezed?

Itt az ezüst éj vak ködében

minden hazug, hiú, bohó,

mondd, hogy vetődtél e világba,

te barnaarcú álmodó?

Te kósza faj bús sarjadéka,

vaj’ mennyivel vagy boldogabb,

hogy már becsülik szűzi nótád,

s számlálod a tallérokat.

A rétre termettél, szabadnak,

hogy a mezők földjét taposd,

s most selymes túlvilági hanggal

kihízelegsz pár rongy hatost.

Nem bánt-e ez a léha nép itt,

a bús magyar, a céda lány,

mily részegen, sápadt gyönyörrel

dőzsöl szivednek szűz dalán?

Nem gondolod-e néha-néha,

hogy az otthon estente szép,

mikor a bársonyos teremben

felsír borús álom-zenéd?

Nem vágyasz az országutakra,

nem hí a kedves árnya itt

poros viskóknak oldalában

hajszolni aranyálmaid?

És csendes éjjel, hogyha halkan

susognak a falun a fák,

nem hajt-e lelked kedvesedhez

elhúzni az ő bús dalát?

Édes, nyugodt a boldog otthon,

a sátor-árny, a dáridó,

döglött malacról, csirkecombról

az üst körül álmodni jó.

És szép élni és nemcsak zenélni,

- akár az ifjú s az öreg -

teknőket, vályogot csinálni,

s foltozni horpadt üstöket.

Menj vissza, barna-arcu nótás,

megöl az átkos, kába harc,

szakítsd le ezt az úri rongyot,

álmodj, dalolj, mikor akarsz.

De így... Az álmod porba roskad,

ezer borús remény epeszt.

Siess, talán nincs még ma késő.

Légy! - én mondom tenéked ezt!

1905