Icarus

Icarus a tüzes naphoz futott.

Szárnyáról olvadt már a lágy burok,

és léghasító tolla meglazult,

előtte végtelen volt még az út.

Érezte már, hogy céltalan kalandoz,

s sosem jut el a lángsugaru naphoz.

Aztán lenézett, könnyes, méla szemmel.

Alatta mérgesen morgott a tenger.

Megborzadott; érezte hűlni lelkét,

arcát belepte a halálverejték,

hörgött vadul, mint kit vadállat űz,

és kétkedett, mi szebb: a víz, a tűz?

Sajnálta csendes, lombos otthonát,

hol élhetett vón boldogan tovább,

de húzta testét a nehéz teher le.

Érezte, elvesz... Szárnyát zúgva verte,

mint az, ki véres háborút izen,

s egy percre győzött a sötét vizen.

Tollförgetegbe lankadtan kapálva

kigyúlt szemekkel szállt a tűzhalálba,

érezte, bukni fog, s emelkedett.

Ment a halálba, mind felebb s felebb,

forgott a nap, mint egy tüzes kerék,

s elkápráztatta könnyező szemét,

perzselte húsát a sugárnyaláb,

de ő röpült...

És így bukott alább.

1905