Az alkonyathoz

Szivem szivéből szól a dal

S remegve a homályba hal.

Beléd te pompás, bús borongás,

Mely tört szivünknek álmot ad:

Elérhetetlen, röpke szellem

Ó alkonyat!

Lassan teríted szerteszét

Az éj szagos, kék szőnyegét

S könnyezve véded a kiégett

Fáradt, beteg virágokat.

Te lengve tűnő, jószivű nő

Ó alkonyat!

Lábujjhegyen jössz s vérezőn

Járkálsz a harmatos mezőn

S sötét hajadban olthatatlan

Lobban fel a fény újolag

S hull, hull a szikra árnyaidra

Ó alkonyat!

Halkan kopogsz az ablakon

S kérded, miért nem alhatom.

S én felzokogva fátyolodba

Rejtem könnyázott arcomat

S füledbe súgom, hogy mi bú nyom

Ó alkonyat!

Átfogsz karoddal csendesen

Lecsókolod égő szemem

Éjszínű fátylad csendbe rám csap

S a szenvedésem ellohad.

S csókol, ölelget enyhe csended

Ó alkonyat!

1905