Sírvirágok

Költeményfüzér

E költeményfüzér megírására a közvetlen impulzust az oly korán elhunyt Reviczky tragikus sor­sa adta. Korántsem akartam azonban ezen apró dalokat az ő emlékének szentelni - talán nem is lennének méltók hozzá -, csupáncsak egy általános képet akartam nyújtani azokról a fehér arcú, tüzes szemű betegekről, kik naponként zajtalanul sóhajtanak el a világból, mint ősszel a falevelek. Ez a szürke kép lelkem megragadta, s benne egy tragédiát látott, azoknak a szegény betegeknek sóhajtását még az élet zűrzavarában is meghallottam. És én megértettem azt.

A fiatalemberben - nevet nem adtam neki - eszményítettem meg azoknak a lemondását, szenvedéseit, reményeit. A költemény személyeire vonatkozólag csak azt kell megjegyeznem, hogy Ella a tüdővészes beteg kedvese, ki őt végtelenségig híven ápolja.

Szerző

1

Beh fáj a mellem,

Tudom, ez ellen

Nincs semmi balzsam.

Számomra meg van írva:

„Korán ledőlsz a sírba.”

Elhalni lassan!

Tüdőm úgy éget

S nem t’om mi végett

A sorshoz esdek.

„Ne még, ne még!” - kiáltok.

Oh, tedd reám az áldott

Nehéz keresztet!

2

A barátok, kikkel annyi

Víg éjet mulattam át,

Itt hagytak a fájdalomba’,

A kezét mind félrevonta!

Haljon a barát!

Oh, ti törpe, gyáva lelkek,

Féltek tőlem, úgy lehet.

„Jaj, ne menj el, bűn a csókja”,

Tőle mind magát megójja,

Oly nagyon beteg.”

Hagyjatok magamra, gyávák!

Hogyha tépnek a bajok,

Ne számíts az emberekre.

Hagyjatok, míg senyvedezve

Lassan meghalok.

3

Nem hiszek már, Ella lelkem,

Ugy zihál beroskadt mellem,

Meghalok, temess el!

Hogyha majd kinyil szemem,

Csókolj meg szép csendesen!

A kakukkórát, ha lelkem

Elhagyott, állítsd meg csendesen

És ne sírj, leány.

Halkan ülj az ágyra... s nékem

Dald el azt, mit egykor... régen.

4

Sárga őszi reggel

Álmatag szemekkel

Nézlek tégedet.

Oly fakó sugárod...

Látom, szinte várod

Boldog végedet.

Én is éppen akként

Nézlek reggelenként.

Színem oly beteg.

Tört szemem sugára

Várja a sírt, várja...

A végért eped.

5

Mily furcsa! Kit élve

Imádtunk, szerettünk,

Ha kihűl, a rögös

Föld ölébe tesszük.

Nincsen többé köztünk,

S mi gondtalan járunk,

Kitörölve könnyünk

Éljük a világunk.

Csak reggel látjuk meg,

Hogy ágyunk vetetlen...

Eh! ki tölti éltét

Örökös könnyekben?

Ő már nincs közöttünk,

Nem érzi közsorsunk.

Szavunk a zűrbe vész,

Aztán sürgünk-forgunk.

Kilobbanunk mind így,

Minket nem siratnak.

Emlékünk kis része

Lett egy rövid napnak,

De mit is érne a

Sírás-rívás, bánat,

Hisz haló porunkból

Fel senki sem támad!

6

Majd ha egyszer reggel

Fénytelen szemekkel

fekszem hangtalan,

S mint két éve kérded,

Mint töltém az éjet,

S nem hallod szavam.

Majd halk búgás támad:

Forralod teámat,

Ám nem lesz kinek,

Mert ki azt köhögve

Kérte, most örökre

Néma lesz, s hideg...

7

(Temetőben)

1. Egy éve itt valánk,

E sír felett

Beszélgeténk a végről,

Leány, veled.

2. Az arcom oly fehér volt,

Mint a tied.

Elmélkedénk, merengénk:

„A vég siet.”

3. Most nyíl’ az őszi rózsa,

A sír fehér...

Imádkozzunk, leányka,

A lelkekér’!

4. Jövőre majd magad léssz,

Magad, magad...

S a hanton újra sok-sok

Virág fakad...

8

(Epilógus)

Oh, jöjj ki, lányka, gyakran,

S sírom felett

Susogd ezt az egyet:

„Szerettelek!”

Szakíts őszi rózsát,

Mint egykoron,

Csókold meg a virágot...

Haló porom...

Arcodra könny peregjen

Holt szívedér’...

Ki mint az őszi rózsa,

Fehér... Fehér...

1901