Titkos jelenések

1

Nehéz fejem némán lecsügged.

A szívem is alig dobog.

Most siratom az életünket,

az eltünőt, a lángolót.

Egyik nap úgy fut, mint a másik,

s csak nézzük egymást én s az éj,

éjféltől hajnalhasadásig.

Az ablakom homálya mély.

Tízezer éve itt virrasztok,

ennen-magamba zsibbadok,

s már meg sem értem künn a harcot.

Köröttem árnyak s angyalok.

Mi lesz velem? Csak néha érzem

az életet velőmbe fent,

egy óriási lendületben.

Aztán megint éj. Béke. Csend.

2

Már senkisem tud majd felőlem,

és egymagamba gyászolok

vak szemmel és fogyó erőben.

Nem sejti senkisem, hogy éltem,

csak én tudom, az átkozott,

s sírásom is elvész az éjben.

Már-már tükörbe sem tekintek,

ködkép leszek, bizonytalan

árnyéka tűnő éveimnek.

És elfelejtem önmagam...

1909