Prológ

A szabadkai filharmónikusok első hangversenyére

(A prológus beszélni kezd, s a nézőtér lassan sötétedik: a második strófa végén már intim félhomály)

Legyen sötét!... Aludjon el a pompa

a tarkuló tavaszi páholyokba!

Te tarka kép, te kikeleti álom,

borulj el a derengő félhomályon,

mint hogyha jő a hamvas alkonyat

s elszürkíti a fényes parkokat.

A szellemóra ez. A néma csendben

a fátylas istennő körünkbe rebben.

Fehér köpenybe húros, hosszú lanttal

leszáll az éjbe lépegetve, halkkal,

és hangot üt a rezgő lelkeken -

Félig csak álom - félig sejtelem.

Halljátok-e? Minthogyha este tűznél

magadba rogyva, álmodozva ülnél,

és hallanád a szellők fuvoláit,

míg a panasz dalos ütemre válik,

s ajkadra rebben egy szelíd mosoly,

és dalt hallasz, pedig csak álmodol.

Csak álmodol. S álmodban újra látod

a tűnt szerelmet, a tűnt ifjuságot,

hallod Schubert zenéjét, ezt a lírát,

amin a válás fájó kínja sír át,

s arcodba sajgó, édes bú fuvall,

sóhajba tördelt, fáradt hattyudal.

Halljátok-e? A nyugtalan húrokban

valami kél, a hangszer összedobban,

holt óriások örök szenvedélye

harsogva, sírva költözik beléje.

Örök derű, csapongó szenvedély,

királyi nyugalom: Mozart beszél.

S halljátok ott? Hogy tornyosul kavargva

a lázadó hangok pogány viharja,

a trombiták kövér, aranyló torkán

egekbe zengő beethoveni orkán,

az arcokon tűz, isteni harag

és az egész egy álom álma csak.

Itt köd, ború, fenséges zenelárma.

Norvég mezőn jégtömbök roppanása.

És a sötétlő, tompa csenden által

egy véres szív dobog szomorú vággyal.

Halljátok-e, mint súg az éjszaka?

Ez a ködön kesergő Grieg dala.

De csend. Ne hangozzék még rezzenés se.

Legyen ez a királyok érkezése,

akik előtt térdeplő áhitatban

hódol a nép, a porba rogyva, halkan.

Jön a Zene. Ébrednek a húrok...

Szegény herold, én is elnémulok.

1908