Zongora-dal

Óh, zongora, te néma zongora,

ébredj a csendes, alvó lány-szobán,

dallal, holdfénnyel keltsd fel őt szelíden,

és mondd el, hogy az én szomoru szívem

s holdfényes arcom érte halovány.

ébredj a csendes, alvó lány-szobán.

Ó, zongora, te síró zongora,

ha a szobákba’ már mind alszanak,

riaszd fel őt, hogy mindig ott lebegjen

az én komor, éjfélsötét szerelmem,

és lássa sápadt, vézna árnyamat,

ha a szobákba’ már mind alszanak.

Ó, zongora, te zengő zongora,

süvölts az éjbe, lelkem hangszere,

és háborogjon vészesen, mogorván

lelkedben a pihenő zene-orkán,

tengermorajjal, csókokkal tele

süvölts az éjbe, lelkem hangszere.

Ó, zongora, te dörgő zongora,

tüzes szerelmek gyötrő éjjelén,

ijeszd sötét halálmelódiákkal,

hogy gyermeklelke félve zengjen által,

és sírva, nyögve boruljon elém

tüzes szerelmek gyötrő éjjelén.

Ó, zongora, te fekete madár,

tárd szét viharvert, szörnyü szárnyaid,

dúld össze párnáját, tépd szét az ágyát,

s hozd el nekem a lázas éjszakán át,

leányrabló, hatalmas, buja griff,

tárd szét viharvert, szörnyü szárnyaid.

1908