Ordítsak-e?

Ordítsak-e? Hogy áll a buta kő is,

mely látta egykor győztes életem,

s a fém, a vas, az üveg, a por, ő is,

csak az suhant el, ami névtelen.

Mert itt tanyázott két hű, ifju orvos,

e kávémérés füstfogott szögén,

s én vélük együtt, akiket a kormos

éj fektetett le csöndesen mögém.

Boldog kövek! Buták! Ti mélyen alvók!

És emlékezni nem tudó ajtók!

Üvegharang! Te süket énekű!

Hogy hallgattok. A múltnak elköszönve

csak én zenélek itt, a mély közönybe,

fájó ideggel. Élő hegedű.