A nagyvárosban éltem, hol a börzék

A nagyvárosban éltem, hol a börzék

déltájt, mikor magasba hág a nap,

üvöltenek, és mint megannyi torzkép,

az ember-arcok görcsbe ránganak.

Középkorban, fényén egy régi délnek,

szólt a harang, letérdelt a paraszt,

ők így imádkoznak, kik mostan élnek,

csak pénzt kiáltva, és mohó panaszt,

ijedt számokkal istenről vitáznak,

az új istenről, „adnak”, egyre „vesznek”,

hódolnak az aranynak és a láznak,

magasba szállnak és a mélybe vesznek.

Kezük, mint azoké, kik vízbe buknak

és a tengerben egymást fojtogatják,

kéken sötétlik ere homlokuknak,

nem ismeri itt a fiú az atyját.

Mit tudják ők, hogy hol van ama méhes,

amelyre most a déli csönd alászáll,

mind telhetetlen, részeg, beteg, éhes,

a pénz ura a császár és a császár.

Jaj, nem lehet azt soha kőre róni,

mit szenvedünk, kik építjük ma nyúlánk,

egekbe vágyó, óriási gúlánk,

bár meg se látják e kor Fáraói.

Én is szolgálok, mint a többi árva,

a láznak és aranynak, kósza lélek,

irgalmat esdek, a karom kitárva,

s alázatos vagyok, mivelhogy élek.

Harminckét éve járok hőbe-hóba,

s az életemnek kedve már hunyóba,

szeretnék el-kivándorolni innen,

hogy még lehetne az életbe hinnem.

Egy asszonnyal, egy kétéves gyerekkel,

mennék az országúton, vándorember.

El innen, el-el, messze, édes álom,

és élni kissé, nem ily eltiportan,

két kedvesem elül egy kis szamáron,

s én kampós bottal, lenn az úti porban.