New York, te kávéház, ahol oly sokat ültem

New York, te kávéház, ahol oly sokat ültem,

hadd nyissam ki az ajtód, leülni még szabad tán,

csak mint a koldusnak, aki pihen a padkán,

s megnézni, mi maradt belőlem és körültem.

E nyári koraestén, hogy még mind vacsoráznak,

meginnék asztalomnál egy langyos, esti kávét,

és mint hívő keresztény, elmondanék egy ávét,

múltán az ifjúságnak s múltán a régi láznak.

Barátaimról és egy isteni merésű,

vad költőről, aki itt ült vörös ajakkal

meggyszínű mellényben, szuroksötét hajakkal,

melyekbe szikrázott és recsegett a fésű.

Itt ültünk boldogan, s haragos szavainkban

bombák aludtak és egy új kor lelke éledt,

mi rongyos éhesek, lovagjai az éjnek,

mint boldog gyilkosok, mint gyilkosok oly ifjan.

Mert boldog gyilkosok az óra gyilkolói,

kiknek talentumot egy isteni kegy osztott,

s tétlenül nézik a zöld kávéházi posztót,

melyen fehéren futnak a billiárd golyói.

És boldogok voltunk, mikor a nap lehajlott,

itt a sivár zajban szárnyat kapott a lelkünk,

és drága nők felé egy-egy verset tereltünk,

a füstből, a fényből egy ártatlan galambot.

Virradtig vártunk itt, s istennél szabadabban

mentünk ki hajnaltájt az elhagyott utakra,

egészséges fogunk a zúzmarát harapta,

fürödtünk álmosan a gőzfürdői habban,

kopott kabátunkon a fagy csillaga feslett,

és a Dohány-utcán rosszarcú szeretőkkel,

mint rózsaszínü rózsák, lassan ringtak a nők el:

éreztük életünk s a sötét Budapestet.

Áldott cigány-időm, áldott elektromosság,

mely mostan is hullasz, heves fényt szaporázva,

ingmellemen inog, remeg egy régi pászma,

de sugaraid arcom csak fanyalogva mossák.

Merengek tétován e fáradt-fényü fürdőn,

szemét közt turkálok, nem csitult bánatommal,

emlékeket vetek föl megmozduló botommal,

s nézem a tükrökön meggyérült, régi fürtöm.

Szentelt tanyája te szivemnek és szavamnak,

mely álmokat adtál s nem ismert drága mámort,

a forradalmas ár békült medrén aláfolyt,

s most csöndes újra már a párna és a pamlag.

A harcos áll csak itt, ki magát meg nem adja,

keresem a barátot, ki gyakran itt marasztalt,

megkoppintom félénken a poharat, az asztalt

s a szívem, szívem is, hogy régi-e a hangja.

Mit járok erre még? Azok már mind alusznak,

kik álmosak voltak és valaha egy széken

nyugodtak, kisdedek az isten kebelében,

és már víz is jutott a szomjas Tantalusnak.

Árvábban ballagok ki, mint az az éji árús,

ki bádogbékát és csörgőt tesz asztalunkra,

s éjfél után bolyong unottan és korán-bús

arcára könny esik, mert már mindenki unja.