Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről

Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről,

nem tudtam én dalolni nektek a földről, csak az égiről,

mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még,

mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.

Húsz éves voltam hajdanában, sápadt és vézna kisdiák,

most túl a harmincon ijedten hallottam ezt az áriát.

Húsz évesen arról daloltam, ki kisgyermekként égre kelt,

most éneklem húsz éves másom, ki egykor erről énekelt.

A férfikort, a vad kalandot, az ásítást, a férfibút,

s téged, öreg diákkaszárnya, akáclombos Üllői-út.

A háborút, a forradalmat, a lázat, mely elégetett,

mély bánatát az elbukónak, ki majdnem hogy elégedett.

Jaj, életem édes regényét hogy űzzem-fűzzem itt tovább.

Nyájas, bízó baráti arcok ma mind vigyorgó koponyák.

Süket, kopár földnek kiáltok, poros hazám szegény fia,

mert nem veri már vissza versem a Kárpát és az Adria.

Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről,

nem tudtam én dalolni nektek a földről, csak az égiről,

mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még,

mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.