Szénrajz

Most gondolok az őszi vándorokra,

kik az országúton sóhajtva mennek,

hátukon egy batyúval, tántorogva,

vágyuk feszítve a vak végtelennek.

Eső szitál és hervad már a nyárfa,

csak pár levele inog még fehéren

a holt gallyon, oly búsan, mint az árva

halott mellén a vitézségi érem.

Minek is élni? Halni már a célja,

elég, elég volt küzdeni idáig.

A tompa csöndből hallani alélva

az elvonult nyár aranytrombitáit.

Ki tegnap állt, az fekszik most a földön,

és sírni is erőtelen ezentúl.

Köröskörül a köd akár a börtön,

a hangtalan és ájult őszben elnyúl.

De jajgatnak sírjukban a halottak,

kik élni vágytak volna, jajveszéklő

szóval kiáltanak és felzokognak.

Tiértetek bor... álom... pálma... szép nő...

Itt járnak ők sötét, halálra sértett

arccal közöttünk és rázzák az ajtót,

bitangoló sok millió kísértet,

a sírból az élet felé sohajtók.

A katona tanyák körül bolyong most,

hol rózsaszín láng ég, az arca sápadt,

csak nézi az égboltot, a borongóst,

szíve üres, tarisznyájába bánat.

Hideglelős szemét feszíti tágra,

és óriás fantasztikus alakja,

amint reámered e bús világra,

s lelkét, szegény lelkét a semmi lakja.

Az ablakon lesi, amint a polgár

dunyhák között vetkőzödik az ódon

hálószobában, puffadt vánkosoknál,

s libeg-lobog gyertyája furcsa módon.

Hol az ő ágya? Hollók, éji varjak

kárognak útján, gyengelábu, részeg,

és átkozódva búsan tovaballag,

mint a középkori lándzsás vitézek.