Szonett egy szoborra

mely az álló Dantét ábrázolja

Egykor mi is majd így fogunk megállni,

mint ez a kőben szenvedő alak.

Leroskadó, merev ivek csodái,

síró tagok, jajongó vonalak.

Így meredünk meg bánatunkba halkan,

mikor az égre-ordítás kevés.

A fájdalom ez, néma, mozdulatlan,

a végtelenbe beledermedés.

Az önmagába fúló néma Kín -

az ős Szükség a végzet partjain -

hátrálni nem tud s nem előremenni.

Önroncsain bús diadallal áll,

s nincs fogcsikorgatás - és nincs halál -

nincs békülés - és nincs könny. Ez a Semmi.