Hitves

Még hozzád vágyik egyre e beteg szív,

és úgy követlek, mint sötét detektív,

a pesti utcán, a budai lankán,

kedves Ilonkám.

De egyre jobban szállnak már az évek,

fáradt szemünk a semmiségbe réved,

és ami jön, az oly hűs és komorló,

mint a koporsó.

Az arcodon is feltűn néha-néha

a fönség és a gyász reszkető árnyéka,

s életre buzdítasz, halálra intesz,

mint ama hitves,

ki kőbe vésve áll a sírok ormán

egy anya fájdalmával, és mogorván

a sír hálószobáját nézi csendben

s szeme se rebben.

Mondd, mit tudsz erről, mindennek tudója,

nő, kinek egy a szemfedő s a pólya,

titokzatos alvótárs, földi vágyban

s a hideg ágyban.

Rejtélyes, aki immár szomorúnak

mutatod arcod, húga te a búnak,

beszéld el, mi az élet szörnyű titka

és mi a kripta.

Hitetlen én, ki senkibe se hittem,

beléd fogódzom és kérdezlek itten,

hová megyünk mi, élet koszorúsa,

mélyszavu múzsa?