Csatakos virradat

Reggelre minden ferde lesz

és széttörik ezer darabbá.

Ó költők, hol van, ki az éj

tündéri tükrét összerakná?

Csak köd kisért most és halál,

a kávéház égboltja szürke,

s mint egy kialudt égitest,

úgy bámul üresen az ürbe.

Meggyszínü selyme is fakó,

szívembe fáj bitang magánya,

de nézz reá és gazdagodj,

az éj s a szív a bánya, bánya.

Egy ember ballag csöndesen,

az éjszakától megveretve,

s viszi-viszi a bánatát

föl az ötödik emeletre.

Görnyed, mint egy tehervivő,

baljós szeme meredve pillant,

bámulja a hideg falat,

a piszkos, lépcsőházi villanyt.

Egy kocsi megy a köruton,

batárja éji gyászmenetnek.

Ki a halottja? Nem tudom.

Hull a köd. Tülkölnek. Temetnek.

Hol vannak most az angyalok,

a színésznők s más annyi csillag?

A téli aszfalt peremén

a lányok hosszú ingbe sírnak.