Arckép

A palaszürke égben áll.

Hull rá a hó, az esti hó.

Nehéz, meleg ruháiban

oly vastag, mint egy eszkimó.

Kunyhóban faggyúgyertya ég.

A szalma benn a térdig ér.

Cigaretták. Csajkába rum.

A földön rongyok, vatta, vér.

Körötte hó, hó, egyre hó,

erdők, hegyek, tábortüzek.

Rövidlátó szegény szemén

csillámló, éles szemüveg.

Egy női aranyóralánc

lóg zsebéből. Hajdanán

üvegszekrényünk dísze volt.

Nászára kapta az anyám.

Ezüst órája oly kopott.

Még a nagyapja vette meg.

Negyvennyolcban ővéle volt,

s azt tiktakolja: „Isaszeg”.

Az óra nem feledte el,

bár sok év szállt felette el.

Hallgatja ő is csendesen.

Ő sem, ő sem feledte el.

Hallgatja elhagyott szive,

s a hóban valami forog.

Ágyúk ugatnak mérgesen,

veszett, dühös komondorok.

Egy-egy halott fölé hajol.

Itt a ravatal pár fa-léc.

Egy messze hang hahóz neki

és szalutál egy szanitéc.

Sovány kis arca halovány,

de oly nyugodt, de oly setét,

ki tudja, megfordulna-e,

ha kimondanám a nevét?

Közönyös, furcsa, idegen.

Előtte köd, utána köd.

Csak néz és ezt gondolja tán:

ezerkilencszáztizenöt.