Csöndes, ünnepi óda az élethez

Nagy vagy, te föld, te víz, te tűz az égen,

mellettetek olyan kicsiny vagyok,

s te élet, mely sötéten felkomorlasz,

mindenkinél nagyobb,

nagyobb, veszélyesebb, iszonyu torlasz,

mely kőkeményen az utunkban áll,

s keményebb árnyakat borítsz fölébe,

mint a kemény halál.

Hiába bújok el a föld ölébe,

magas toronyba, léptem követed,

és szenvedést adsz, terhes aranyalmát,

követ adsz, köveket,

és mindig érzem láncaid hatalmát,

hogy élni nagyszerű és szomorú,

egy néma szája nekem egy néma harcdal,

sors és bús háború.

E sekély korban bús-tragikus arccal

vallom, hogy nagy vagy, és mindig tudom,

a kávéházban és a villamosban,

a lármás köruton,

és féltve viszlek a tömegbe mostan,

hol száz idegen szem mered felém,

és gonddal nézek minden elmenőre.

Ó életem, enyém.

Golyózáporban haladok előre,

ki minden tűzzel, karddal ismerős,

s úgy csókolódzom és dülök a sírba,

mint bátor, büszke hős.