Új poéta panasza a régi holdhoz

Hogy a hűs márványerkélyre léptem,

rámnyujtotta bús, hideg kezét.

Görbe, zöld hold az Ezeregyéjben,

és kérdezte: emlékszel-e még?

Hogy a hűs márványerkélyre léptem,

húrozottan rezdült az azúr,

hipnotizált pilláim lehunytam,

s borzongott idegem és a múltam,

mint holdfényben a zongorahúr.

Ottan ültem esti toalettbe,

búsan ringatott a kerti szék,

s éreztem szájamban émelyegve

a pezsgő s a nyúl kövér izét.

Gondoltam naivan életemre,

messze volt már s olyan furcsa volt.

Messze rémlett, messze, mint egy álom,

üvegablakon, diákszobákon

és fölöttem ugyanaz a hold.

Rokkant álmodó, zavart szemekkel

néztem, amíg továbbvágtatott,

mint aszfalton, délben a vakember

vak szemével nézi a napot.

Cinikusan, hitetlen szemekkel

néztem őt és nem láttam meg őt.

De szelíden rámhajolt és átfont,

altatódalt hintett, éji mákonyt,

és derengett szemeim előtt.

Csak még egyszer nyúlhatnék feléje,

tárt kezekkel, álmaim fokán

és imádnám - ó Kelet regéje -

álmok éji napját, egy pogány.

Csak még egyszer szállhatnék feléje,

nyűtt szerszámmal, züllött csillagász,

látnám, koponyákon hogy világol,

innék szörnyü varázsitalából

s fásult csontom fűtené a láz.

Messze estem, jaj de messze estem

tőle s attól, ami életem.

Vonszolom unottan lomha testem,

s mint vadállatot, úgy etetem.

Mostan eljő még s azt mondja: élek.

Holt hitem fényével öntözöm.

S a testvértelen magányba elleng,

elmegy ő is, ahogy minden elment,

és megtépem sírva köntösöm.