Sötét, nehéz tavaszi ég

Sötét, nehéz tavaszi ég,

viharba járó, tintakék,

és neked viszek koszorút,

te mindeneknél szomorúbb

bús gerjedés, bús temetés,

oly fullatag, olyan nehéz,

hogy lehull érett koponyám

a gyászod lila vánkosán,

és én is a tavasz vagyok,

fiatal, búskomor papod.

A sírban elrohad a hús,

de te azt mondod, nyílni bús,

bús küzdeni, bús kezdeni,

időt és lelket veszteni.

A lelkem még oly fiatal,

de látja, hol a ravatal,

s bár gerjedő és bár merő

súlyos-bús, mint te, szent erő,

és hallgatag és tiszta-új,

a kincse roppant mázsasúly,

roskadtan a jövőbe néz,

s mint a tavasz, sötét, nehéz.