Pipacsos, alföldi út, forró délután

Ó unalom, ó életem unalma,

rángasd tovább elcsüggedt vonatom,

rángasd, ringasd ez ájult délutánon,

nem kérdezem, hogy hova utazom.

Kopogj, vasút. A végzetem dalát verd,

hogy mindegy nékem, völgyek és hegyek,

és minden mindegy a vágy utasának,

és mindegy már, akárhová megyek.

A föld emészti délutáni álmát.

Alföldi táj, vulkáni szörnyü róna,

olvadt aranyba fürdő búzatenger,

neuraszténiám bús ringatója,

vad dajka, ki megvertél, hogyha sírtam,

és mostohám, hisztérikus cseléd,

ma is hazudsz még színnel és virággal,

hogy szép az élet, istenem, de szép.

Még mindig lepke száll át a mocsáron,

még mindig álom leng itt, lassu álom,

a virágok mezei kékbe járnak,

mint az alföldi kislányok vasárnap,

és ezrivel virágzik a pipacs,

szelíd füvek között véres apacs.

Azt mondod, Alföld, hogy szüret az élet,

és lázad bennem lázadást kavar,

lázadni küldesz most, hogy verekedjem

világ csárdájában, részeg magyar,

hogy vérrel és pipacs-piros haraggal

kacagva nyúljak a napér,

mert szép az élet, a harag, a vadság

és szép a fény, és szép és szép a vér.

Azt gondolom mégis: mi lenne, hogyha

a folyosóra mennék csöndesen,

s én, bús fiad, sötét revolveremmel

átlőném fiatal fejem?