Párbeszéd magammal

És sokszor megfogom a kezedet,

akárcsak egy idegenét,

és sokszor a szemedbe meredek,

és a szemed egy kút, hideg, setét.

És mély.

És sokszor látlak ágyadon,

ha átkarol a fájdalom,

s mégis márványhideg az arcom,

s mikor te alszol, én nem alszom.

És sokszor átölellek csöndesen,

szívdobbanásaid búsan lesem,

és míg a tündérek körüldalolnak,

én megsiratlak, mint egy rég-halottat.

Kezembe veszem kis gyerekcipődet,

játékaid, poros emlékeid,

és kérdelek, nem integetsz nekik?

Nem félsz a percektől, mik zúgva jőnek

és elrabolják sűrű hajadat,

és gőgösen előrehajtanak?

Sokszor meg mintha koporsó szoritna,

hűvös szemfedő takar el

és jól tudom, ez az a fej,

amelyre rájő a halotti sipka.

És mégis itt vagy. Most szólok veled,

fogom kezedet és olyan meleg.

Mondd, hogy lehet, hogy lázadozva végre

lerogysz a ravatal vak szőnyegére,

és csak heversz, szomorú-halovány,

az éjszaka fekete vánkosán?

Ó hogy lehet, ó hogy lehet,

hogy egyszer lehunyod a szemedet

s örökre úgy maradsz?

Nem értelek.