Egyszer pedig magamba mentem.

Egyszer pedig magamba mentem.

A fák között egy éji ösvény,

amelyre rávetette fösvény

világát néhány éji csillag.

Valami zúgott a homályban,

és nem tudtam, hogy az a szél volt.

Ezüsthináros volt az égbolt,

s nem tudtam, a hold fürdik ottan.

Csak hallgattam a szél zugását,

csak néztem a vékony korongot,

mely egy fa tetején borongott,

és sárga volt, akár a boltban

a savanyú citrom-cukor.

És szállva-szálldostak az éjben

a reszkető, remek rakéták,

a siető, sebes staféták,

és százezer és millió volt,

angyal, sugár is trillió volt.

A lombon, a sötét farácson

intett egy mennyei karácsony

Egy nagy csillag, mint aranyalma

érett és súlyos reszketéssel

kísértve lebegett felettem,

és én kezecskémmel levettem,

hazavittem, ágyamba dugtam

s ingembe tűztem éjszaka...