A kis baba.

A kis baba.

Az álmodó baba

öltözködik narancsszín bársonyokba,

a délutánba méláz mosolyogva,

s libeg-lebeg kenderszinű haja.

A szeme alvó francia babáké,

a parfümöktől forró feje fáj.

Ah, mért ez a búcsúzkodó finálé?

Nem kell az élet, pompázó parádé,

aranyfindzsákba hűlő csokoládé,

nem kell neki a szende, lenge báj.

Valami fáj, s nem tudja, mije fáj.

És csupa gyász a fényes, enyhe táj,

és szája vérzik (ez a gyenge száj),

mint vérpiros narancs, és fáj az élet,

és fájnak a falon a régi képek,

és alvó lelke önmagába réved.

Fáj, fáj az élet.

És fáj a füstölő, mely szerteszéled

az ó szobán s fülledten ellebeg,

és fáj a zongora (ah, fáj az élet)

ez az utolsó délutáni ének,

a billentyűk oly feketék, fehérek,

s úgy fájnak a kis szőke hercegek,

testvérkéi, kik jönnek reszketeg,

álmodva jönnek csöndesen előre,

ezüstharisnyába, aranycipőbe,

kék bársonyokba, és az ágy előtt

reá tekint szemök, síró szemök,

és elsíratják, ümmögnek szegények,

ah élet, élet, pici baba-élet.

Ah, a baba mily néma, halavány

a délután ravatalán.