A kis mécs.

A kis mécs.

Az este bús cselédje.

Álmosan virraszt az asztalon.

S az olajfoltos tálcára nézve

sercegését némán hallgatom.

A szobánk csöpp napja. Álom.

Az arany olaj az árnyon,

és a fény folyó arany,

szerteömlő, szótalan.

És a fülke csodapalota.

Éji rémek lengenek tova.

Csöndesen vetik az ágyat,

és a párna

barna árnya

a fehér ajtóra bágyad.

Félszeg árnyék-figurák,

mind kevélyek és furák.

Egyik a felhőkbe nyargal,

másik hadonáz a karddal

és a párnát egyre rakjuk,

ferdül-fordul az alakjuk,

melyet szorgos fény kimintáz.

Panoráma, esti színház.

Hordjuk a fehér petrencét,

s nő a vánkos furcsa tornya,

a kis ajtón - messze emlék

hullámozva, ringatózva.

Égig ér már

a kevély vár:

száz alak omol le s újra felkel.

És mi szívdobogva nézzük,

félve sandítunk feléjük,

az éjben rubinpiros fülekkel.