Már néha gondolok a szerelemre.

Már néha gondolok a szerelemre.

Milyen lehet - én Istenem - milyen?

Találkoztam tán véle messze-messze,

valahol Andersen meséiben?

Komoly és barna kislány lesz. Merengő.

A lelke párna, puha selyemkendő.

És míg a többiek bután nevetnek,

virágokat hoz majd a kis betegnek.

Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.

Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.

Fájó fejemre hűs borogatást rak.

És kacagása hegedű-zene.

Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.

Különös, titkos és ritkán mosolygó

Az éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csöndes.

Csak széttekint, és szobánkba csönd lesz.